2016 októberében született meg Szofia. Az az ősz ködös, borongós volt, de az sem segített, hogy én nem az a fajta vagyok, aki csak úgy céltalanul sétálgat. Bezárva éreztem magam. Valamint a szüléskor hiába ment le 13 kiló, 2 hónap alatt vissza is jött, vizesedtem újra. Nem éreztem jól magam a bőrömben.
Aztán decemberben a Facebookon szembejött velem a veszprémi kezdő kurzus hirdetése. Sokat vacilláltam, hiszen Szofia nagyon bukós baba volt, nem tudtam, működhet-e. Írtam Reninek ímélt, hogy ebben a helyzetben megpróbálhatjuk-e. Ő azt javasolta, nézzük meg, aztán kiderül. Nagyon kellett volna a testemnek a mozgás, a lelkemnek meg a társaság. Szülés utáni depresszió kezdeti jelei már megjelentek, mert sose voltam otthonülő típus. Láttam egy lehetőséget a dologban, hogy kiszakadjak itthonról.
Akkor, januárban, a kislányom volt a legkisebb, ma már a
legnagyobbak között van. Sok mindent kaptunk. Közben az orvosi vizsgálatok kiderítették, hogy kezdeti inzulinrezisztenciát „nyertem” a pajzsmirigy-alulműködésem mellé. Változtattam az alapanyagokon a főzésnél, hetente háromszor jártam Renihez (vegyesen hordozós kangára, rtm-re, majd anyatornára). Már 16 kiló mínusznál tartok. Egyedül szerintem ehhez gyenge lettem volna. Kellett olyan segítség, aki ért hozzá.
Szofia oda van a többi gyerkőcért és Reniért is, ha valamiért nem jutunk el, látom rajta, hogy hiányzik a dolog neki. Neki is jót tesz a közösség. Nekem is kell, hogy emberek között legyek, egészséges maradjak. Valamint a hordozás is életünk része lett. Sok mindent kaptunk Renitől, a többi anyukától és babától. A legfontosabb, hogy nem kellett itthon hagynom a gyerekemet ahhoz, hogy mozogjak, társaságra leljek, hanem ő is boldog ettől.
Dóri, Veszprém
