Dani a szemem láttára lett kisbabából egy huncut vidám, élettel teli kisfiú :-) Anna pedig huncut, vidám, élettel teli Kanga-tréner.
Mi jár a fejedben?
Az, hogy ajándékot kaptam, ismét.
Nagyjából négy hónappal ezelőtt összeszedtem a bátorságom és belevágtam. Megírtam a levelet, kitöltöttem a kérdőívet és összepakoltam a batyut. Meg még vagy huszonötször átcsomagoltam, hogy mindenkinek mindene meglegyen. Fejben lepörgettem, mit és hova és hogyan és melyik kezemmel és jajajajj.
Az egész egyáltalán nem volt kényszer, vagy elvárás, inkább egy Ígéretes Kaland, ami ráadásul hasznos – és nem kizárólag a babámról szól, illetve dehogynem. Miatta és érte össze kell szednem magam, valahogy lábra kell állni a mindennapokra. Mert a hetek csak múlnak, és nem lehet mindig külső segítségre várni. A Gyerek nő szépen, nem várja meg, amíg minden rendbe jön, sajna nem lehet elfolyni és belesüppedni a szürke szomorúságba. Jó lenne szeretni a tükörképem. Meg úgy magamat egyáltalán. Amíg a baba bennem volt, könnyen ment a szeretés, büszkén viseltem mindent – ámde már máshol tartok. Anyának érezni azt a lányt, aki eddig voltam, minden áldott nap újdonság. Akik körülöttünk vannak, lehetnek jó és még jobb példák, de az érzések az enyémek.
Tehát a csomagokkal felmálházva, izgalommal indultunk el az útra, biztonsági félóra ráhagyással – ami persze valahol elolvadt a szeptemberi napsütésben. Az első alkalom volt a tapogatózás, kis lépések, puha mozdulatok, tágra nyílt pupillával és füllel ittam mindent. Egyértelmű volt, itt a helyem máskor is. A Külvilág egy biztonságos zónát mutatott: „Itt otthon lehetsz, értetek van minden – tapasztalt és kedves segítség, aki vigyáz rátok, minden rendben lesz.” Valahogy olyan nekem, mint a gyógytorna egy sérülés után, mert tényleg abban támogat, amiben egyelőre még nem jól működöm. Cél a magabiztos, egészséges és boldog édesanya, a kiegyensúlyozott, egészséges és boldog babájával. Hát rajta!
A harmadik alkalommal nem a kezdő csapattal edzettünk, hanem a rutinos anyukákkal. Majdnem ott hagytam az állam, annyiszor leesett: erre én is képes leszek? Tényleg elérem a bokámat? Megtartom a Plankot és még a lábam is fel fogom emelni? Ühüm. A hordozós rész közepén pedig történt valami. A mindig mindent figyelő (és kommentáló) tudatom elcsitult, csak átadtam magam a mozdulatoknak és táncoltam felszabadultan... A szám végén döbbenten pislogtam a tükörképemre: megtörtént, hogy nem az agyaddal figyeltél, mégis életben vagytok. A gyereked alszik tovább, zubog a véred, felélénkült minden porcikád és vigyorogsz, mint egy rendes hülye. Innentől a keddi kanga lett a biztos pont: sötétebb helyzetben tartja bennem a lelket, kedden újra az enyém vagyok.
Édesanya vagyok. És az a felhőtlenül boldog, 16 éves lány is én vagyok, aki ugrás közben nyelvet ölt a Balatonban.
Ma a sarokban kangáztunk, és nem mi voltunk a legkezdőbbek, sőt! Csöndesen és meghatottan hallgattam a többieket: az akadozva megnyíló anyatársakat, akik végre beszélgethetnek, kíváncsiak és rögtön segítenek is egymásnak. Megrázó és napfényes történetek összesen három mondatban…
Köszönöm, Reni!
Gálffy Anna, Várpalota
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése